Emlékül...

A Nagypapám karjában 2 évesen.

Ma tíz éve, hogy a hőn szeretett Nagypapám eltávozott az élők sorából. Elvitte a rák. Nagyon szerettem! Azt kívánom, hogy bárcsak még köztünk lenne! Neki a világon mindennél fontosabb voltam... még nem töltöttem be a 10-et, amikor eltávozott. A halála előtt 2 nappal mentünk haza... Anya később elmondta, hogy Papa azt kérte mindannyiunktól, hogy úgy emlékezzük rá, ahogyan a betegsége előtt kinézett, mert a kemoterápia miatt nagyon lefogyott és a haja is kihullott. A mai napig bennem él a Vele töltött utolsó pillanatom: Ült a kedvenc hintaszékében, én hozzábújtam, adtam neki egy puszit, ő belesúgta a fülembe: Nagyon szeretlek Töpike! Egészen kicsi koromtól így hívott... s a mai napig könnyben úszik a szemem, ha eszembe jut. Drága, drága Nagypapám! Soha nem feledlek el, minden közös emlékünk drága kincs a számomra! Mindörökké az is marad, s Te mindig bennem élsz majd!