7. fejezet az egyik történetemből...

"Hogy van az, hogy ő a gyógyír és egyben a legkárosabb méreg a számomra?! Kinyíltam neki...talán ezért van az, hogy meg tud engem sebezni úgy, ahogyan senki más ezen a rohadt világon. Észre sem veszi, csak amikor kiszaladok a kertbe és folynak a könnyeim. Olyankor persze magát okolja, s akkor érzem a legpocsékabbul magamat, mert nem ezt akartam nála elérni. Sose bántanám, mégis mindig megteszem, méghozzá a reakciómmal! Dühös vagyok és elkeseredett, mert akárhogyan próbálom valami mindig elromlik. Amikor már épp csodálatos lenne, akkor ismét jön az a francos gond és beüt a krach. Pedig Isten látja a szívem és a lelkem, hogy annyira, de annyira szeretem!!! Legszívesebben a nap minden percében elordítanám magam a háztetőnkről. Bármit, csak ne kellene azt látnom, hogy nem védhetem meg magamtól. Mert nem tehetek az ellen, aki vagyok. Legalábbis nem most. Még nincs itt az ideje. Még várnom kell..."