A tegnapi este ismét egyike volt azon estéknek, amely emlékezetes marad számomra! A Nem tudok élni nélküled c. musicalt ötödik alkalommal néztem meg, de még mindig nagyon tudtam élvezni és jó ízűen felnevettem a közönség reakciója előtt, mert egyrészt betéve tudtam a szövegkönyvet, másrészt nekem hamarabb leestek a poénok. Meglepetésnek szántam, hogy én is nézem az előadást, senki nem tudott róla, de az előadás szünetében már azt találgatták a színészek, hogy tényleg jól hallják-e, hogy én is ott vagyok a nézőtéren. Nem tartották valószínűnek, hogy az Operettben is megnézem az előadást, főleg mert nem mindegyikük tudja, hogy most Pesten vagyok fősulin. A fináléra egyértelművé vált, hogy nem csal a hallásuk, tényleg az én nevetésem és hujjogásom hallották. Áron meg is talált a nézők között, integettem neki, ő visszaintett, majd egy adandó alkalommal, amikor ismét rám nézett, akkor puszit dobtam Neki, mert miért ne?! Széles mosollyal reagált rá. Előadás után megvártam a barátnőmmel a színészeket a művészbejárónál. Többen mondták vidáman, hogy hallották a hangomat, legnagyobb meglepetésemre a soproni színház igazgatónője mosolyogva megjegyezte, hogy jó hangulatot csináltam... én, mint "beépített közönség". Nagyon boldog voltam, hogy ennyire pozitív a visszajelzés ismét mindenki részéről! Egyébként azért is jó dolog ez az "előre nevetés", mert így a közönség is bátrabban nevet egy-egy poénon, ha hallják, hogy más szintén megteszi. Egyébként előadás után készült pár fotó.
Röviden: Fantasztikus volt, szeretetteljes élmény marad!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése